’Szabad-e politikai célokra felhasználni a történettudományt és kisajátítani a nemzeti emlékezetet?’ címmel szervezett vitát az Eleven Emlékmű csoport az Torlódó múlt című őszi sorozatának nyitó eseményeként. Eredetileg Szakály Sándor vállalta a vitát Rainer M. Jánossal, de végül betegsége miatt Ujváry Gábor ugrott be helyette a Veritas képviseletében.
Ahogy magam is gyorsan megállapítottam, az Eleven Emlékmű csoport kezd valódi közösséggé szerveződni, ahogyan a házigazda Rényi András felsorolta az eddigi, igen számos eseményüket, ebbéli véleményem csak erősödött. A nagyjából ötven széküket elfoglalták az előbb érkező érdeklődők, egy maroknyi ember állva hallgatta a beszélgetést, páran pedig a mélygarázs felhajtójának kerítésén foglalt helyet velem együtt.
Negatívumként el kell mondanom, a helyszín nem igazán alkalmas, a szökőkút hangos csobogása, a gyalogosforgalom zaja, és a mélygarázsból felhajtó kocsik zúgása kifejezetten zavaró.
Az Occupy mozgalmat nevezi meg a felvezető Rényi, mint szellemi elődöt, ami azért kicsit groteszk, mert a jelenlévők nagy többsége 50, de inkább 60 feletti, az Occupy mozgalom pedig a huszonévesek mozgalma volt, még jobblétre szenderülése előtt. Az elenyésző számú fiatalt történész hallgatónak tippelem.
Első kérdés (ki honnan jött) máris keretbe helyezi számomra a közönséget, itt valószínűleg a közügyek iránt egyébként kevéssé érdeklődő hallgatók foglalnak helyet, ha ilyen bemutatkozó körre szükség van.
Rainer M. elmondja, hogy az 1956-os Intézet (már) nem intézmény, hanem egy közösség, azaz bezárása után sem adta meg magát, a Veritas csillaga pedig amúgy is felívelőben van. (2010ben szüntették meg az 56-os intézetet, akkor tagozódott be a Széchenyi Könyvtárba, a Veritas pedig 6 alosztállyal működő szellemi központ lett).
Első valódi kérdés, mennyire normális és egészséges az, hogy egy létező intézményrendszer mellé felépül (felépítenek) egy párhuzamos intézményi struktúrát.
Rainer szerint ez nem jó, Ungvári szerint pedig jó . Nahát, ki gondolta volna! Ujváry próbált úgy tenni, mintha egyetértenének, ekkor Rainer azért beállt, és jelezte, hogy azért kemény dolog volt az ő intézményének beszántása. Egyébként végig ez a magatartás jellemezte, megpróbálta két ujjal összecsippentve eltartani magától az elmúlt 7 év emlékezetpolitikai baromságait.
Szó esett természetesen a helyszínt adó Szabadság tér nevének, jelentésének átkeretezési szándékáról.
Naiv kérdés volt, hogy az emlékezetpolitika befolyásolása politikai kérdés e vajon... Vagy csak jelen sorok szerzője gondolja úgy hogy minden politika (ami mégsem, az szex).
Rainer M. a beszélgetés alatt végig eléggé elfáradt, kissé megkeseredett ember benyomását keltette, néha gyúlt tűz benne, mint mikor kijelentette, hagyjuk a vakert, 35 közalapítvány szűnt meg az ő intézetével együtt, nem kisebb korrekciókát hajtott végre a kormány, és nem csak a nemzetpolitikában.
Ujváry az ’úgy kerültem ide, mint Pilátus a Kérdóba’ figurát igyekezett hozni, kedvenc kijelentésem tőle az est folyamán: aki megrendeléseket teljesít, az nem történész, hanem szolga. Nem volt tető, ami rászakadt volna, mikor ezek után a Kossuth tér átépítését a látogatóközpont és a mélygarázs építésével védte meg.
Majd a berlini átépítéseket hozta példának Ujváry. De az is konszenzussal készült, replikázott Rainer M., Berlin helyreállítása 15 évig tartott, pontosan a konszenzusra törekvő viták miatt.
A vita mélypontjára érkeztünk, mikor Ujváry annyit tudott erre mondani, szerinte nagyon furcsa lenne, ha mindenkinek a véleményét meghallgatnák, különösen szakmai kérdésekben (lásd még: mocsár lecsapolása, békák, Kóka János).
Rainer M. szerint az emlékezetpolitika ideje lejárt, egy 20. századi műfaj, ami a 21. században halálra van ítélve, itt már a befogadók nem rezonálnak egy központ által adott értelmezési keretre.
Ujváry szerint pedig a magyar emlékezetpolitikában túl sok a politika és túl kevés az emlékezet.
Az ilyen tipikus bullshitekkel szokás lezárni a beszámolókat.