Hogy-hogynem, már a programbemutató helyszínére vezető úton az Orbán-kormány leváltáshoz vezető legpraktikusabb módozatokról keveredtem vitába egy P(M)-es prominenssel. Az új pólust kicsit máshogy látjuk, egyelőre maradjunk ennyiben.

A családias hangulatú rendezvénynek a Vogue étteremhajó kétségtelenül elegáns helyszínt biztosított, bár talán a bemutatott programhoz jobban illet volna az Auróra, de legalább a Duna bal partján voltunk. Szigetvári Viktor nem úgy tűnt, mint aki legjobb formájában van, mondjuk én már annak is örültem, hogy nem Juhász Péter ült az első sorban. A viccet félretéve, az én fülemnek nem esett jól, hogy a miniszterelnöki program kétszavas leírásából az egyik a progresszív vol

Barabás Richárd a ceremóniamesterkedést azzal kezdi, ami minden józan elemzőnek eszébe jutna: minek állít egy egyszázalékos párt miniszterelnöki jelöltet, valószínűleg csak az árát akarja felhajtani egy összefogáshoz. Hogy ez bátor szembenézés a helyzettel, vagy csak kommunikációs alaptrükk, ezt az olvasóra bíznám. A személyes első benyomásom Barabásról egy Duna-parti szavalása volt, ahol előadása nekem művinek, mesterkéltnek tűnt, de mostanra láthatóan megtalálta a helyét, ha csak a hazai pálya biztonsága adta is, de jól és folyékonyan beszélt, fesztelenül vezette fel a miniszterelnök-jelöltet.

Valahogy nyerjük meg a választást, aztán majd csak lesz valahogy –  na ez az, ami nem fog menni, mondta Karácsony Gergely, és ebben máris egyetértettem vele, ez bizony nem fog menni. El kell mondanunk, hogy milyen országot szeretnénk, mondta ő – és egy új pólus csak közös tőről sarjadhatna, de ez már csak a tudósító fanyar megjegyzése.

Fontosnak éreztem, hogy a P(M) miniszterelnök jelöltje kiemelte, újra kell definiálni a nemzetfogalmat. A nemzet érdeke az itt élő emberek érdeke, a haza a hely, ahol mindenki számít. Orbán megosztó, a magyaroknak összetartónak kell lennie, nagyjából így tudnám összefoglalni ezt a részt. Amit hiányoltam, hogy az országban konzervatívok is élnek szép számmal, és velük is együtt kellene működni.

A miniszterelnök-jelölt úr mindig is a vízióról való beszédben volt erős, viszont szép szavakkal teli van a padlás, erősített rá gondolataimra Barabás Richárd. Ekkor konkrétumokat ígért Karácsony Gergely: legfontosabb érték az ember. Én érteni vélem, ez mit jelenthet, de konkrétumnak nevezni ezt a kijelentést talán túlzás.

A bemutató vázát Preziben összepakolt grafikonok adták, kérdésemre kiderült, ezzel kívánták plasztikusan szemlélteni a problémákat. Ez félig sikerült is, a mellettem ülő hölgy csodálkozott, hogy minden ábra szerint az utolsók vagy utolsó előttiek vagyunk. Én azon csodálkoztam, hogy a Freedom House demokráciás grafikonján 2006 semmi nyomot nem hagyott, ellenben arra, hogy az illiberális demokrácia lejtőjén a 2008-as vizitdíjas szavazás indította volna az országot, magamtól sosem gondoltam volna.

Szimpatikus volt, hogy Karácsony a szociális helyzet és a demokratikus attitűd összefüggéseiről beszél (kis pénz, kis demokrácia), ilyenkor jut eszembe, miért is voltunk egyszer egy pártban. Következett a fogyasztás (érdemi zöld kritika nélkül), majd az adórendszer – megjegyzem, ugyanazon a napon jelentette be Schmuck Erzsébet, hogy az LMP adómentessé tenné a minimálbért, amikor Karácsony Gergely nemzetközi összehasonlítást tesz a minimálbér adótartalmáról (ahol végre jött egy slide arról, amiben Magyarország vezet).

Végre elérkeztünk a program zászlóshajóihoz (bár egy flottában csak egy zászlóshajó van, ezt a gyermekkorom Dékány András regényei miatt le kellett írnom, bocsánat), tehát az alappillérek: béremelés. Oligarcha adó. Alapjövedelem. (Ekkor kisebb zavar támadt, mert Bodnár Zoltánt fel kellett locsolni.) Egészségügy. Oktatás. Lakhatás.

Itt nagy hibát vétett szerintem Karácsony Gergely. A sztori, hogy hárman állították meg a lakásától a hivatalig tartó úton, hogy ki fogják őket lakoltatni, egyszerű sales szemmel nézve jó, hiszen életszagú. Azonban drasztikusan felhívja a figyelmet arra, hogy közel négy év polgármesterség után is bajosan találunk egy nagy, megfogható, konkrét (!) zuglói eredményt, mint például egy bérlakás-építést.

A pillérek csupa klasszikus balos elemek, a progresszívek döbbenten néztek, majd az „az emberek még nem láttak valódi esélyteremtő kormányzást” mondatnál kétségbeesetten nézegetni kezdtek a kijárat felé, hiszen Kóka Janival is csak az volt a baj, hogy végül mégse csapolta le a mocsarat.

Az egyedüli konkrétum 100.000 bérlakás és 25.000 kollégiumi férőhely ígéretére Garancsi István is elismerően csettintett volna, de ő sajnos nem jött el. Tóth Csaba viszont bizonyára örült, hogy a zuglói mintát szeretné a P(M) országosan kiterjeszteni. Úgy értem, a lakhatási támogatások rendszerében.

A szívemet újra kicsit melengette a zöld energiás pillér, ami az elmúlt 15 év legnagyobb gazdasági fejlődési lehetősége, de hogy őszinte legyek, ez a pillér nekem túl kicsi volt és túl későn jött.

A váltást, hogy zöldbalból progresszív pártba soroljon át a P(M), szerintem a szavazók nem fogják bekajálni, rendes liberális pártot fognak választani maguknak. Hiszen Kuncze Gábor szerint a Momentum a legígéretesebb politikai projekt.

Az csak a kisebb baj, hogy diagramok nem alkotják meg a jövőképet, amivel le lehetne váltani Orbánt. Mindenki sokáig tapsolt, a PM folytatja az országjárást, én pedig a kis fogyasztású autómban az LMP-vel egyidős lányom szülinapjára menet Szél Bernadettet hallgattam az Arénában.